Ez az integráció egyszerűen nem lehetséges nyílt szabványok használata nélkül, mivel egyszerűen nem praktikus, ha a tagállamokat arra kényszerítjük, hogy a számítástechnika terén mindent pontosan ugyanúgy csináljanak. Ehelyett egy nyílt keretrendszer a helyi szabadságot segíti elő anélkül, hogy az egységességet veszélyeztetné. Ez a különleges EU-s fogalom, a szubszidiaritás elvének lényege.

Mivel a vállalatok a zárt forráskódot részesítik előnyben, és a tulajdonosi megközelítések sem szállhatnak szembe ezzel a logikával, így a csata a következő szintre lépett. Amit most látunk az egy hátvéd akció a „nyílt szabványok” újradefiniálására, hogy felkarolják a határozottan zárt elemeket.

Az OOXML ISO kudarca talán a legmagasabb szintű megnyilvánulása annak, hogy a zárt, tulajdonosi szabványokat fokozatosan nyíltnak állítják be. Itt a „nyílt szabvány” címkét csak azért használják, hogy ez az idegesítő Európai Unió és közösségi tagállamai elégedettek legyenek, tehát ez nem egy igazi pálfordulás a korrekt viselkedés és az egyenlő esélyeket nyújtó piaci irányába.

A tulajdonosi- és közérdekek mellett azonban ennek a háborúnak van egy másik frontja is, ami meglehetősen kényes, így a rendkívül jól olajozott lobbigépezet ezt valószínűleg könnyebben fel tudja forgatni. Ez a front a nyílt szabványok természete. Ehhez kapcsolódik a „European Interoperability Framework for pan-European eGovernment Services (EIF)” jelentése:

Annak érdekében, hogy interoperabilitást valósítsunk meg a páneurópai e-kormányzati szolgáltatások kontextusában, a nyílt szabványokat kell előtérbe helyeznünk. Az alábbiakban azok a minimális kritériumok olvashatók, amiket egy specifikációnak és az ezt kísérő dokumentumoknak teljesíteniük kell annak érdekében, hogy nyílt szabványnak tekintsék azokat:

A szabványt el kell fogadnia egy non-profit szervezetnek, majd folyamatosan karban kell tartania. A szabvány folyamatos fejlesztése nyílt döntéshozatali folyamat alapján valósul meg, ami minden érdeklődő fél számára elérhető (konszenzusos, vagy többségi döntés stb.) kell legyen.

Ahogy a szabvány megjelenik, a szabvány specifikációs dokumentuma vagy szabadon, vagy pedig egy névleges összegért elérhető. A dokumentum elérhető kell legyen mindenki számára másolás, terjesztés, és használat céljából szabadon vagy pedig egy névleges összegért cserébe.

A szabvány szellemi tulajdona, azaz a valószínűleg meglévő szabadalmak, visszavonhatatlanul elérhetők jogdíj fizetési kötelezettség nélkül.

A szabvány újrafelhasználásával kapcsolatban nincsenek korlátozások.

A legfőbb problémát itt a szabadalmak jelentik. Az EIF jogosan ragaszkodik ahhoz, hogy mindennek jogdíjmentesnek kell lennie. A szabad szoftver ellenzői és a szellemi monopóliumok rajongói – akik úgy tűnik hisznek abban, megvan a joguk arra, hogy licencdíjakat kovácsoljanak abból, aminek teljesen nyílt szabványnak kellene lennie – úgy akarják ezt beállítani, mint diszkriminációt, habár pont az ellenkezőjéről beszélünk. Ezt támasztja alá, hogy a jogdíjmentesség nem alkalmazása kizárja majd a nyílt forráskódú megoldásokat, melyek nem kérnek díjat a felhasználóiktól. Ezzel szemben a tulajdonosi vállalatok nem hogy csupán kitűnően működnek a jogdíjmentes nyílt szabványokkal, de gyarapodnak is, ahogy azt az Internet és a web is jól példázza.

A Digistan elnevezésű szájt egy jó elemzést nyújt arról, hogy a jövőben mi történik: Koncentrált lobbizást láthatunk majd az EIF/2.0 definícióval szemben a szabadalmi iparág, a Microsoft, a BSA, az ACT és számos olyan szervezet részéről, melyek a Microsoft üzleti partnereit képviselik (ezt ironikus módon néhányan az „Európai szoftver iparágnak” nevezik). Különösen azzal a váddal találkozhatunk majd, mely szerint a nyílt szabványok nem szabadalmi meghatározásai bizonyos gyártókat diszkriminálnak, mely akadályozza az innovációt, és a szabadalmak értékét nem veszi figyelembe, ami azt eredményezi majd, hogy az innovatív vállalatok kivonulnak Európából, vagy ami a kereskedelmi megegyezések értelmében illegális stb. Azt is láthatjuk majd, hogy az Egyesült Államok hatalmasságainka legmagasabb szintjéről nyomást gyakorolnak majd a Bizottságra.

Mindezekkel dacolva fontos, hogy bármilyen vélt szellemi monopólium (ami valószínűleg nem is érvényes Európában) jogdíjmentes hozzáférésével kapcsolatos igazságot olyan széles körben terjesszünk, ahogy csak lehetséges. A jogdíjmentesség az egyetlen módja annak, hogy egy igazán egyenlő esélyeket nyújtó teret hozzunk létre, ami egyébként elsősorban a nyílt szabványok terjedésének lényege is volt. Ha ezzel szemben bármi mást tennénk lehetővé, azzal teljes mértékben megtagadnánk azt, amiről a nyíltság szól.